UA-49580755-1

Lineárisan élünk egy exponenciális világban

Tegye fel a kezét, aki az elmúlt héten lefeküdt este nyolckor aludni! Kilenckor? Na jó, tízkor? Ahh, tudom, hogy a legtöbben csak 11-12 között találjátok meg az ágyatokat…pedig ha megnézzük, hogy az emberi szervezet hogyan van kialakítva, láthatjuk, hogy nagy hibát követünk el ezzel a késői lefekvéssel.

A cirkadián ritmus szerint ugyanis akkor maradnánk hosszú távon biológiailag is egészségesek, ha a Nappal kelnénk és a Nappal is feküdnénk, ahogy az ősember, amikor még nem volt lehetősége mesterséges módon megnövelni a világos órák számát és nem volt neki fontos, hogy azonnal posztolja a barátainak a frissen elkészült szuvidált vacsorája fotóját. De ne aggódj, nem az alvásról akarok most beszélni (csak azért feküdj le korábban, jó?), hanem a világról és benne a mi helyünkről.

A lányom a héten írt témazáró dolgzatot az eukariótákból. Az egysejtűek és a kétsejtűek földi megjelenése között 109 év telt el. Az egyes után kilenc nulla. Mindez 109 évvel ezelőtt történt. Ahogy jövünk közelebb a történelemben, sűrűsödnek a mérföldkövek, 107 évvel ezelőtt már csak 107 évbe került, hogy az orángutánok után megjelenjenek az első kőszerszámok, 105 évvel ezelőtt megjelent a modern ember majd 90ezer évvel később feltalálta a kereket. Őrületes tempó, igaz?

Ha egy kicsit közelebb jövünk a mához, egyre nagyobb rohanást látunk: ezer éve kialakult a demokrácia, a nyomtatás és a gőzgép között már csak 300 év telt el és ami azóta történik, azt már szinte követni se tudjuk. Százhúsz éve repültek először a Wright testvérek, rá 66 évre már a Holdon jártunk, erre 50 évre meg már a zsebünkben lévő tenyérni számítógép-telefonokon élőben nézzük a Mars meghódítására szánt rakéták kilövését. Moore törvénye szerint az integrált áramkörök teljesítménye 18 havonta megduplázódik: a világunk exponenciális függvény szerint változik. Raymond Kurzweil szerint „…a 21. században nem 100 évnyi, hanem – a jelenlegi ütemmel – 20 000 évnyi fejlődést fogunk megtapasztalni. ”

Mindeközben az agyunk koncepcionálisan még mindig ugyanúgy működik, ahogy 105 évvel ezelőtt. A létfenntartásért az ősagyunk felel és stresszhelyzetben most is az üss vagy fuss az első reakciónk. Az érzelmeink tudattalanul is befolyásolják döntéseinket és hiába fejlődött hatalmasat a gondokodó agyunk, még mindig korlátos a kapacitása és az energiaminimumra törekedve nem is akarjuk túlzottan kihasználni. A változásokhoz való alkalmazkodási képességünk gyér.

Amikor a múlt század elején megjelent a hűtőszekrény, 30 év kellett, hogy az amerikai lakosság 25%-a megszokja. Az amerikaié, nem az indiaié vagy afrikaié. Az egynegyede, nem az egész. De ha nem megyünk ennyire vissza, még a mobilokhoz is csak 7 év alatt szokott hozzá a tengerentúli népesség ¼-e…Gyorsul az alkalmazkodásunk, de a technológiai változásokhoz képest lassúak vagyunk, továbbra is lineárisan élünk.

Szóval, ezért volt zseniális Csermely Ákos, amikor a “Lineárisan élünk egy exponenciális világban” címet adta az előadásomnak az idei Internet Hungary-n. Kétségtelen, hogy hatalmas kihívás előtt állunk, hiszen esélyünk sincs lépést tartani a technológia fejlődésével, ami mentálisan és pszichésen is megterhel minket. Ezért erősödött fel a szerepe újra annak a tényezőnek, ami a barlanglakó ősembereknek és a mai, metaverzumban élő embernek is a sajátja: a közösségi élmény, mint alapszükséglet, folyamatosan velünk van. Legyen mellettem valaki, aki segít, ha veszélybe sodródom és legyen kinek elmondanom, hogyan terítettem le a mammutot. Mindegy, hogy ezt egy barlangrajzon vagy egy insta storyn keresztül teszem meg.

A munka világát is e köré rendeztük, valójában azért kezdtünk el dolgozni, hogy egymást kiszolgáljuk, elcseréljük a tudásunkat kölcsönös hasznunkra. A cégek ennek a színterét jelentik. Ha reggel friss kiflit akarok enni, elmegyek a pékségbe és veszek egyet, nem állok neki megsütni a sajátomat (kivéve pandémiában, amikor mindenki pékké avanzsált). Ha fáj a fogam, orvoshoz megyek és nem kezdem el kifúrni a saját fogam. Elfogadtuk, hogy van, aki ebben jó, és van, aki abban, specializálódtunk és közösségekbe gyűltünk az érdeklődési körünk, kompetenciánk alapján is.

Hogyan hatott minderre az elmúlt néhány év felgyorsult változása? Pandémia, ukrán konfliktus, energiaválság – gyors egymásutánban jópár olyan esemény, amik megborítják a biztonságérzetünket, megkérdőjelezik az addig működő mechanizmusokat. Két év alatt kimerültünk már a folyamatos alkalmazkodásban, a cégek azt se tudják, be akarják-e még hívni az irodába a kollégákat vagy törődjenek bele a hibrid munkavégzés térhódításába, egyre igazabb Amdahl törvénye is, pedig nagyon régi (1967-ben fogalmazta meg): „az egész egység teljesítménye olyan gyors, mint a leglassabb részének teljesítménye”.

Song egy metaforát használt 2004-es cikkében, melyben testrészekhez hasonlította fejlődésünk időszakait. A mi régiónkban talán korai lenne 2000-től datálni az érzelmek korszakát, lehet, hogy még 2022-re is csak részlegesen igaz ez. Az biztos, hogy 2019 előtt a versenyszféra fő vezérelve az üzleti növekedés, profitmaximalizálás volt. 2020-ban és a pandémia közepében a túlélés, hatékony működés vette át a zászlót és mostanra, 2022-re eljutottunk odáig, hogy egyre több szervezet felfedezte, hogy meg kell kérdezni az embereit, hogy ők mit akarnak? Hogyan képzelik el a munkájukat? Milyen körülményekben érzik jól magukat? Mi kell ahhoz, hogy az adott szervezetnek adják bérbe a munkaerejüket és ne másnak? Átalakulásban vagyunk: irodák helyett viruális terekben dolgozunk, a vezetői hatalom helyett a bevonás működik, főnökök helyett vezetőkre vágyunk, lojalitás helyett az önazonosság a fontos és a munkahely megőrzésének szükségessége mellett a személyes szabadság megélése is előtérbe került.

Ezen képen a lányaim éppen egy karikázót táncolnak a Tímár Táncakadémia fellépésén. Zenei aláfestés nélkül, saját énekükre pörögnek-forognak körbe a színpadon, elég nagy sebességgel, hátuk mögött összekulcsolt kézzel tartva egymást. Ha egy láncszem elengedne, rendesen hátravágódhatna az adott kör egésze. Színesek, egyéni preferenciáik alapján öltözködtek, és az előadás után mennek a dolgukra, mégis egymásra utaltak a céljuk megvalósítása érdekében, ami csak a kölcsönös bizalmon keresztül valósulhat meg. Hinni szeretném, hogy hamarosan eljön az idő, amikor profitorientált környezetben is szerepet kap majd az ember, az ember jólléte, mint vezérlő paradigma.

Ez az írás a 24. Internet Hungary-n, 2022. október 4-én Siófokon elhangzott előadásom kivonata, melynek címét Csermely Ákos adta, amiért – és a meghívásért! – ezúton is hálás köszönetem, imádtam!

Szólj hozzá!