Nyolcvanból egy

Mikor lesz újra minden normális? Szerintem ezt a kérdést hallottam a legtöbbször 2020 márciusa óta. Én a kezdetektől azt válaszolom rá, hogy soha, mert szerintem eddig se volt olyan, hogy normális. Megszokott, az volt. Megszoktuk az életünket valahogy, éltünk egy bolygó hátán a magunk kis önző szabályai szerint, aztán jött egy világjárvány és kihúzta a lábunk alól a talajt. Nem véletlen tette Maslow a biztonság, kiszámíthatóság iránti vágyunkat a piramisa aljára. Egy év alatt első kézből tapasztalhattuk meg, hogy mennyire elveszettek is tudunk lenni, ha nem érezzük magunkénak a kontrollt.

Nyolcvanból egy. Az hetvenkilenc, legalábbis a matematikában. Egy világjárvány árnyékában viszont inkább egy perspektíva. Ha felteszem, hogy a jelenleg élő népességünk viszonylag nagy arányban marad életben a járvány lecsengése után is, akkor sokak mondhatják majd el magukról, hogy életük nagyjából nyolcvan évéből volt egy, ami igazán más volt, mint a többi. Amikor a történelem részei voltak, első sorból szemlélték egy civilizációs válság kibontakozását, sőt, életmódjuktól függően aktív szerepet is vállaltak a helyzet rontásában vagy javításában. Ha így nézzük ezt az egy évet, akkor van előnye is bőven (a kétségtelen és sokat hangoztatott hátrányok mellett). Ezek jutnak hirtelen eszembe:

  • hozzászoktunk, hogy még rövid távra se tudunk előre tervezni, jobban tesszük hát, ha a gyors alkalmazkodás képességét fejlesztjük magunkban;
  • ugrott vagy egy évtizedet a digitális fejlettségünk, nem csak az üzleti szférában, hanem az oktatásban, egészségügyben, pénzforgalomban is;
  • a korlátok kreatív megoldásokat szültek, azok a vállalkozások könnyebben vészelték át a rendkívüli jogrendet, akik ki tudtak törni az addigi paradigmájukból (például szállodai szobákat napközbeni munkára lehet most kibérelni; egy vidéki vendégház személyzete kézműves termékeket gyárt és értékesít; a belvárosi bisztró pedig ebédet szállít házhoz az otthontanuló gimnazistáknak);
  • megtanulhattuk a kézmosás és a vitaminok fontosságát és végre elfogadott lett betegen otthon maradni a vegetálós munkábajárás helyett;
  • a családok többet voltak együtt, jobban megismerték egymást és felerősödtek a korábbi dinamikák, (ami persze problémákat is hozhatott, de ott legalább beindult valami, ami addig búvópatakként mosta alá a harmóniát);
  • próbára tettük a személyes kapcsolat nélküli kommunikáció formáit és rájöttünk, hogy nem véletlen születhetett korábban könyv is A társas lény címmel…

Nekem a szokatlan helyzeteket hozó pillanataimban az a két egyszerű szó segít a továbblendülésben, amit még anno, friss anyukaként, egy akkor már tapasztalt, háromgyermekes anyukatársamtól tanultam: „Úgyis elmúlik!”. Az akkori iránymutatás szerint ez a különösen jó és a különösen rossz helyzetekre is értendő: a jót se vegyük készpénznek, hanem legyünk érte hálásak és a rossznak se hagyjuk, hogy lehúzzon minket, hanem tekintsünk előre, a kiút felé. 

Az emberi szervezet stresszhelyzetben leállítja a fölösleges funkciókat és mozgósítja a tartalékokat, viszont amint lecseng a készenléti állapot, igyekszik helyreállítani az egyensúlyt. Számíthatunk ezért arra, hogy lelki és mentális problémák is felbukkannak majd a járvány csillapodása táján. Ahogyan a vírushelyzettel való megküzdési módjaink is különböznek, úgy az új egyensúlyt is eltérő tempóban és könnyedséggel találjuk majd meg, vezetőként ráadásul nem csak a saját, hanem a csapatunk lelki egészsége is ügyünk lesz. Használjuk hát jól ezt az idei, 1/80-ad életnyi tapasztalatot, merjünk eltérni a korábban megszokottól és építsük be a hátralévő éveinkbe a mostani tanulságainkat.

Írásom eredetileg a Forbes 2021.januári, nyomtatott számának 13.oldalán jelent meg.

Szólj hozzá!