Elefántösvények

A cikk a 2013 decemberi Üzlet és Pszichológiában jelent meg nyomtatásban.

Tervezni jó dolog. Tervektől eltérni még jobb. Tervezni felesleges. Tervektől eltérni butaság.

Vajon melyik, vagy melyik kettő igaz a fenti állítások közül? És erre a kérdésre ki tud válaszolni?

A modern parkrendezés világában elefánt-utaknak is hívják azokat az ösvényeket, melyeket az előre eltervezett gyalogutak mellett vagy azokat összekötően kitaposnak a járókelők azért, hogy minél hamarabb vagy minél rövidebb úton céljukhoz jussanak. Hisz az elefántok se nézik, hogy merre kellene menniük, egyszerűen csak az orrukat követve hagyják egymás után súlyos lábnyomaikat a természetben. Követik ezzel megérzéseiket, gyakorolják be régóta megrögzött szokásaikat vagy hagyják figyelmen kívül a külvilágból érkező, ellenkező irányú jelzéseket.

Mi, emberi lények is tehetünk így. Lehet, hogy észre se vesszük, de saját magunk ellen dolgozunk. Vagy azzal, hogy eltervezünk valamit, amit aztán nem tudunk megvalósítani, vagy azzal, hogy eredménytelenül lépegetünk egy kitaposottnak tűnő úton. Mondok példákat.

Egy krisztusi korban lévő úriember nagyjából tíz éve dédelget vezetői ambíciókat, nagyjából kétévente igazol át újabb és újabb multihoz azzal a reménnyel, hogy majd ott észreveszik nagyszerűségét és kinevezik végre vezetőnek. Van egy célja, ez biztos. De mégsem történik meg a csoda. Kérdés, hogy mi az oka annak, hogy sehol nem tartják Őt az általa vágyott szerepre alkalmasnak? Mi hiányzik hozzá? Miben kellene változnia/változtatnia? Melyik az az ösvény, amin folyamatosan jár, mert úgy kényelmesebb és milyen megszokást kellene elhagynia ahhoz, hogy a céljához vezető útra léphessen? Nehéz kérdések, mert önismereti munkára lenne szükség hozzá, visszajelzést kellene kérni jelenlegi vagy korábbi felettesektől és új, elsőre kényelmetlen viselkedésekkel vagy kommunikációval kellene próbálkoznia. Vajon mikor lesz annyira nagy az új pozíció iránti sóvárgás, hogy elkezdje saját magában keresni az okokat?

Egy gyermekét egyedül nevelő, szintén középkorú édesanya sikernek élte meg, hogy 10+ év munkatapasztalat után egy 6 fős csapat vezetésével bízták meg. Hónapokig küzdött, hogy megfeleljen a felettes (vélt) elvárásának, a saját maga elé felrakott lécről nem is beszélve. Délutánonként rohant a gyerekért az iskolába, vitte különórára, közben a laptopján válaszolgatta meg a céges leveleket, és este, miután a gyereket lefektette, ismét előkerült a munka és éjszakába nyúlóan próbálta utolérni magát. Az éves értékelésben mégis csak átlagos minősítést kapott és a fizetése sem érte el a vágyott szintet. A csapaton belüli feszültségek kezdtek már rajta is fizikai tüneteket okozni, mikor feltűnt neki, hogy ez nem az Ő útja. Taposni kellene egy saját ösvényt – fogalmazta meg. A vezetőjével folytatott beszélgetés során világossá vált, hogy nincs egyedül ezzel a gondolattal, úgyhogy ki is szállt a céges struktúrából és ma már saját vállalkozásának beindításán ügyködik.

De nem csak magánszemélyként lehet célravezetőbb váltanunk a tapasztalati adatok alapján. Egy konferencián nemrégiben Bojár Gábor mesélt arról, hogyan változtatták meg az építészirodák személyi összetételét a Graphisoft épületinformációs modellezési szoftverei. Korábban egy-egy irodában jellemzően egy-két képzett építész mellett sok-sok rajzoló dolgozott, akik képesek voltak képeken megmutatni az építészek elképzeléseit. Miután a szoftveres módszer lehetővé tette, hogy néhány paraméter módosítása által az egész épületterv jó néhány nézete változzon meg egy csapásra, már nem volt szükség annyi rajzolóra. Több építész kellett viszont, aki meg is érti ezeket az újonnan előállt gépi ábrákat. Az informatika fejlődése tehát nem csupán az automatizálást jelentette, hanem az ahhoz való alkalmazkodást is szükségessé tette.

Most már csak az a kérdés, honnan vesszük észre, hogy mikor kell eltérni az eredeti tervektől?

Általánosan bevált recept természetesen erre sincsen. De néhány gyakorlatot talán érdemes elvégezni, ha felmerül bennünk a kétely. Például ezeket:

  • Nézzük végig eddigi életünket és keressünk mintákat. Milyen események fordulnak elő velünk rendszeresen? Hogyan viselkedünk ezekben a helyzetekben? Milyen eredménnyel szoktunk belőlük kikeveredni?
  • Vegyük számba eddigi sikereinket. Nagyjából gyerekkortól kezdődően, azt is beleszámítva, hogy megtanultuk egyedül bekötni cipőfűzőnket egészen odáig, hogy a legutóbbi projektet pezsgőbontással zártuk. Írjunk össze 30 tételt (akkor is, ha ez elsőre egy óriási számnak tűnik), aztán vegyük végig, hogy milyen készségeinket, erősségeinket használtuk, ami sikerre vezetett minket. Mikor hogyan éreztük magunkat? Ezekben hol vannak ismétlődések? Hogyan tudunk többet csinálni abból, ami jól megy?
  • Keressünk támogatókat és kérdezzük meg tőlük, hogyan látnak minket kívülről. Kik azok az életünkben, akik mellettünk állnak a nehéz időkben? Ők miről veszik észre, hogy szükségünk van a segítségükre? Hogyan szoktak minket újra egyenesbe igazgatni?

Azon kívül, hogy sokat megtudhatunk magunkról egy ilyen kutakodás alkalmával, kellemetlen felismerésekre is szert tehetünk. Gyakorló édesanyák a megmondhatói, mennyire zavaró tud lenni, mikor rájövünk, hogy a gyerek épp azért nem akar elaludni, mert mi annyira el akarjuk őt altatni…abban a pillanatban, mikor megszületik a felismerés, hogy tulajdonképpen nem is olyan fontos, hogy aludjon vagy, hogy akár mi is alhatnánk vele, már látjuk is, hogy csukódik le a szeme és lassul le a légzése.

Egy közgazdász, alapvetően irodai munkát végző vezető úgy gondolta, itt az ideje, hogy lefussa a maratoni távot. Bizonyítani akart magának és a környezetének, próbatételre vágyott. Rendszeresen el is járt futni, a Margitszigeten 2-4 kört tett meg hetente néhányszor. Bízott benne, hogy elég lesz. Harmadjára állt a rajthoz és adta fel valahol félúton a maratont, mikor felismerte, hogy nem csak a rossz időn vagy a verseny előtti nehéz éjszakán múlik, hanem ennyi edzéssel bizony nem bírja végig. Többre viszont nem akart időt szánni, így negyedjére már beérte annyival, hogy csak félmaratonra nevezett és azt sikeresen teljesítette is. Úgy járt el, ahogy a modern parkrendezés szakértői is a new yorki Central Park újratervezésekor: megnézte a kitaposott ösvények helyét és oda tette a kövezett utakat, ahol a legtöbb lábnyom jelölte a változtatás irányát. Lehet, hogy az így született utak az általános logikától eltérően se nem rövidek, se nem egyenesek, viszont szép, kacskaringós rajzolatot kölcsönöznek a parknak madártávlatból. Ha még nem állunk készen terveink elérése érdekében bevett szokásainkon módosítani, ez is lehet egy követendő példa.

Az Üzlet és Pszichológia papíralapon és elektronikusan is olvasható, előfizetés itt!

Reklámok
Előző bejegyzés
Hozzászólás

Ön mit gondol erről?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s