No, akkor kezdődjön a tánc! – mondta a papagáj és belerepült a ventilátorba. Nagyjából így ugrottunk mi bele egyik napról a másikra egy új munkarendbe és most, hogy a harmadik hetet is letoltuk, egyre több jel mutat arra, hogy lépnek át a csapatok az elfogadás fázisába. Néhol már a minden-csoda-három-napig tart kiábrándultságán is túl vannak és felmerül a mostakkormeddigleszezígy kérdése. Összeírtam vezetők szájából elhangzott mondatokat, amiket veszélyesnek érzek, mert könnyen lehet, hogy ezekre hivatkozva átsiklanak néhány kezelendő probléma felett:
- „Simán átálltunk home office-ra.”
Csak hiszed. Ez most nem home office, hanem remote work, ráadásul nem is önként választottuk és meg se terveztük, hanem kényszerből beleugrottunk. Még ha úgy is tűnik, hogy egész sok mindent meg tudtok oldani így is, a valóság legtöbbször az, hogy csak egy éppen elégséges szinten rakjátok össze a dolgokat, próbáljátok minimalizálni a károkat és még nem is látjátok a végét. Ráadásul egy korábban egységes csapatnak most egyre jobban fognak hiányozni a szociális kapcsolódásaik és egyre inkább elegük lesz a 2 dimenziós arcképek monitoron való bámulásából. Ha most a „simán átálltunk” van a fejedben, akkor tedd fel a kérdést, hogy nem inkább csak egy „vihar előtti csend” ez most? Melyik fázisban tart ez az újraalakult csapatműködésetek? - „Tök jól elvagyunk.”
Az online meetingeken talán tudtok nevetgélni a közös nyomoron, de könnyen lehet, hogy a kollégáid a háttérben szenvednek, például próbálnak figyelni a meetingre, miközben a gyerek mögöttük kérdezi, hogy mikor lesz ebéd; odarendelték a futárt, de amikor megjön, frusztráltak, hogy ha beviszik a lakásba a csomagot, azzal a vírust is beviszik-e vagy lehet, hogy napok óta nem voltak friss levegőn, mert túl közel van hozzájuk egy kórház és félnek kimenni*. Vagyis még mindig el vannak akadva a legalsó Maslow szinteken és most, hogy a működéseteket nagyjából pályára állítottátok, felszabadul egy csomó energiájuk és újra több figyelmük fordul a bizonytalanságra. Az eddiginél is nagyobb vezetői felelősség és feladat most szerintem a lelki egészség hiányának felismerése, a rengeteg 1:1 beszélgetés, a meghallgatás, a másik problémájának elfogadása. Ha másért nem, hát azért tedd meg, mert aki nincs jól, az dolgozni sem fog tudni rendesen. - „Terhelnem kell őket, különben ellógják a munkaidőt”
Nem mondom, biztosan van olyan ember vagy csapat, aki most kihasználja ezt az időszakot, de én inkább azt látom, hogy a munkaerő többségének – mármint aki tud otthonról is dolgozni – több lett a feladata, mint eddig volt. Pl. főz az egész családra, tanul a gyerekkel, folyamatosan telefonál a társosztályokkal/ügyfelekkel, különböző eseteket modellez, előterjesztéseket gyárt ésatöbbi. A standard munkahelyi feladatok egy részét újakra cserélte, amikre még nincs kialakult folyamata, hozzáértése vagy legrosszabb esetben kedve. Ha ezek ellenére is küzd, akkor vélhetően lassabban és gyengébb eredményekkel végez majd, mint amit korábban megszokhattál tőle. Ha még jobban terheled, még jobban romlik majd a hatékonysága. - „Beosztottuk, hogy ki mikor és melyik feladaton dolgozik”
Kérlek, tedd fel magadnak a kérdést, hogy tényleg együtt csináltátok-e vagy Te próbáltál racionális érvek alapján döntéseket hozni. Én látok olyan helyeket, ahol lettek kollégák, akik továbbra is bejárnak dolgozni, míg mások otthon lehetnek vagy 2 hetes váltásban vannak csapatok a „fronton” és otthon. Arról is beszélhetnénk, hogy milyen konfliktusok alakulnak majd ki közöttük utána („Ti otthon voltatok biztonságban miközben mi bejártunk, hogy egyáltalán fenn tudjon maradni a cég”), de most inkább nézzük csak a jelent: ha kompetenciák alapján döntöttél, akkor lehet olyan csapattagod, aki most bejárós, de emiatt nem mer a nagymamájának banánt vinni vagy papíron otthon dolgozós, aki reggelente átjár az anyukájához, mert otthon a 30 négyzetméteren a két bölcsis korú gyerek mellett esélye sem lenne*. Tudom, hogy sok szempontot kell optimalizálni és a gazdaságot sem akarjuk teljesen tönkretenni, csak kérlek, hogy azért legalább derítsd ki, hogy kinek mi a legfontosabb a jelen helyzetben. - „Ezt a pár hónapot átvészeljük valahogy, aztán megy minden tovább, ahogy eddig.”
Nekem ezzel kapcsolatban erős kétségeim vannak. Mikor múlt hétvégén kisétáltunk a közeli erdőbe, szívszorító volt látni, ahogy az a kevés túrázó is elkerüli egymást, néha még a szemkontaktust se veszi fel. Szerintem hatalmas károkat fogunk elszenvedni bizalom és tervezhetőség terén és még nagyobb motiváció lesz az egyéni boldogulás. Ahogy most az otthoni munkavégzés formáit kialakítjuk, újra ki kell majd alakítani a „vissza az irodába” módszertanát is. Mikor jön majd el például az az idő, hogy a bankfiókokban vagy szupermarketekben az ügyintéző/pénztáros elé felszerelt plexilapokat leszedjük és hogyan fog reagálni, ha mellette eltüsszenti magát egy pollenallergiás ügyfél?!? A vezetői feladataink a vihar elcsendesedése után is a mostaniak maradnak majd, szerintem.
Persze ezek csak példák és Te lehetsz a legboldogabb, ha olyan csapatot vezetsz, hogy egyik se igaz rátok. Akinek nem inge, ne vegye magára…Ha viszont elbizonytalanítottalak valamelyik ponttal, ne szégyenkezz, még bőven időben vagy, hogy változtass saját vezetői működéseden! Az sem baj, ha ehhez segítséget kérsz, szerintem ebbe a helyzetbe simán belefér az önfejlesztés. Eddig is nagyon kevesen tanultunk vezetni, mielőtt vezetők lettünk volna, arra meg aztán pláne sehol se készítettek fel, ami most zajlik körülöttünk…
* valós sztorik, valós ügyfeleim mondták valós beszélgetéseinken valós kollégáikról